A Facebook-csoportunkban, a napokban felmerült a gyakori kérdés a “hogyanokról” és a rég elfeledett, eltemetett “miértekről”.

Jöttek is ajánlások a hozzászólóktól a “külső technikákról”, a Germán Gyógytudományra épülő “módszerekről” – amelyek nélkülözik az alapok ismeretét.

Azt gondolom, mindenki végig jár bizonyos utat az önismereti munkájában. Velem ez így történt. Számtalan tanfolyam és könyv segített abban, hogy bizonyos nézőpontokat, módszereket szelektáljak és kitisztuljon a kép. Ehhez természetesen az is kellett, hogy ne csak naiv hitem legyen, hanem reális rálátásom arra, hogy mi működik, és mi nem működik, hol vannak újabb elkerülésre esélyt adó nézőpontok, és hol vannak valódi megnyugvást segítő lépések, amelyekkel szembesülni ugyan néha nagyon fáj, mégis átalakító erővel bír az életünkben.

Napjainkban egyre nagyobb teret hódít a traumák és a szimpatikus idegrendszer, benne a vagus ideg ismertetése. Én azt javaslom a sok év tanulás és szelektálás után, hogy az alapok megértése, ezen belül a trauma megértése körül keresgéljetek, amennyiben hiteles és tudományosan, illetve komoly megfigyelésekkel, esettörténetekkel alátámasztott tudásra vágytok.

A különböző praktikák nagy része nélkülözi azt az energiaráfordítást, amit önmagatok megismerésére fordíthatnátok, és a trauma megértésének hiányában nagy eséllyel nem oldódást, hanem “sínre kerülést”, újratraumatizációt okoznak anélkül, hogy bármilyen eszközötök volna arra, hogy kezdjetek is azzal valamit, amibe újra belekerültetek.

Az idei táborban különös figyelmet fordítottunk önmagunk és az eddig működtetett megoldási stratégiáink megismerésére.

Beazonosítottuk értelmezéseinket, érzéseinket, testi érzeteinket, megfigyeltük viselkedésünket.

Különböző helyzetekben próbáltuk ki magunkat, és többféle megküzdési módot ismertünk meg.

Bár mindegyiknek helye van az életünkben, nem mindig azt használjuk, ami az adott pillanatban segítene, hanem azt, amit másoktól láttunk, vagy amelyik látszólag a legkevesebb fájdalommal járt, esetleg azt, ami a legtöbb figyelmet kapott felnövekvésünk során.

Büszkén mutatom meg az egyik kedves tábori Résztvevő visszajelzését arról, hogy a gyakorlatok hatása hogyan dolgozik benne tovább a mindennapjaiban.

Leírta nekünk, hogyan figyelte meg magát, milyen gondolatokat és érzéseket azonosított egy konfliktus során, és hogyan cselekedett, hogyan változtatott.

Hiszem, hogy az élet maga folyamatosan tálcán kínálja azokat a lehetőségeket, amikor változtathatunk – minden sínre kerülésünk magában rejti azt a lehetőséget, hogy felrázzon minket az eddigi világunkból, és ezúttal másként csináljuk.

Az is előfordul, hogy utólag jövünk rá, mi mindent tehettünk volna még. Ez is teljesen rendben van! Ugyanis óriási terhet ró ránk, ha az az elvárásunk magunkkal szemben, hogy egyből mindent 1000%-osan kell megcsinálnunk.

Nem a céljaink, hanem a hozzá vezető úton tett lépések, tapasztalatok fejlesztenek minket.

Ezt az utat pedig érdemes megfigyelni, megérteni, tudatossággal járni, merni hibázni, és ennek alapján merni változtatni.

Olvassátok szeretettel

Olvassátok szeretettel ezt a beszámolót és úgy, hogy tisztelitek az Írójában azt a kendőzetlen őszinteséget, amellyel elénk tárt egy olyan helyzetet, amelyek nem először fordultak elő az életében:

“Amit felismertem a táborban (igazából sejtettem már régebben, de most szembesítettem magamat), hogy én az elkerülő stratégiát alkalmazom.

A Germán Gyógytudomány tábor után, az egyik hétvégén megbeszéltük a lányommal, hogy nála alszom. Azt is beszéltük, hogy a párja nem lesz otthon és milyen jó lesz, és majd ketten főzünk valamit.

A megbeszélteknek megfelelően, pénteken munka után mentem hozzá. Ő még dolgozott, ezért a vejemmel elmentünk elé. Kitaláltuk, hogy fagyizunk a mekiben. Ők enni akartak olyan fagyi csodát, amin „szórások” vannak. Én is rendeltem magamnak ilyet, de nekem baromira nem ízlett és nagyon édesnek találtam. Diszkréten kiköptem, persze, nem úgy, hogy mindenki lássa. De a lányom meglátta és hangosan felhorkantott, hogy „pfúúúúúúúj!”.

Éreztem, hogy a gyomrom összeszorul (DHS).

Nem mondtam akkor semmit. Csak fortyogtam magamban. 

Este, amikor lefeküdtünk, már nem foglalkoztam a „fagyi-dologgal”. Azon aggódtam, hogy fázni fogok a vékony takaróval, amit adott a lányom, így odahurcoltam magamnak egy másikat.

Nagyon rosszul aludtam éjjel. Hallottam a párásító csöpögését – amit figyelmességből mindig bekapcsol nekem a lányom -, és majd megsültem éjjel. Forgolódtam.

De nem szóltam neki, hogy kapcsolja be a légkondit vagy ablakot nyissunk.

Nem akartam felkelteni.

Ő fagyos, még 40 fokban is zokniban alszik.

Aztán reggel, amikor felkeltünk, a lányom kérdezte, hogy mennyire izzadtam össze az ágyneműt.

(DHS 2., de nem szóltam!!!).

Csak puffogtam, és nőtt a gombóc a hasamban.

Később nekiláttunk főzni. Én valamiért úgy éreztem, hogy folyamatosan piszkál.

Egyszer csak kifakadtam.

A DHS okozta gombóc kipukkadt.

Úgy éreztem, rossz anya vagyok, bármit csinálok, az nem jó, mert mindig piszkál engem.

Erre a lányom megkérdezte, hogy mivel piszkál. Nem tudtam megmondani.

Ezután elkezdett ordítozni velem.

Mondtam neki, ha nem fejezi be az óbégatást, hazamegyek.

A válasza az volt, hogy már megint mártírkodok.

Felhozott egy csomó mindent és a fejemhez vágta.

Az a gáz, hogy nem is emlékszem miket mondott, mert szürkeség ült az agyamon, csak annyi maradt meg, hogy „a testvére ilyenkor inkább nem mond semmit, az apjuk meg ilyenkor inkább elment otthonról…”

Ettől aztán még jobban ideges lettem, azok a gondolatok voltak a fejemben, hogy: „megbuktam anyaként” és „milyen rossz anya vagyok”.

Baromira sajnáltam magam, hogy milyen szerencsétlen vagyok és sírtam.

Emlékszem, mennyire fájt, hogy én azt hittem, jó anya vagyok, és mindent úgy csinálok, hogy nekik legyen a legjobb, és tessék.

Ezután már csomagoltam is. Vettem a nyúlcipőt. Letusoltam és már ruhában voltam az ajtónál.

A vejem felajánlotta, hogy kivisz a pályaudvarra.

Annyira fájt, hogy így beszélt velem a lányom és hogy egyből a vejemet hívta, hogy jöjjön haza, mert én már megint…”

Ő is sírt.

Én útra készen voltam, a lányom elment fürödni.

Ezután észbe kaptam, hogy már megint elszaladok a probléma elől.

„Most mi van???” – kérdeztem magamtól.

Erőt vettem magamon, és inkább bementem a fürdőszobába, hogy megkérdezzem, ő mit szeretne.

Természetesen ő is meg volt sértődve és azt mondta, hogy azt csinálok, amit akarok. Csöndben megkértem, hogy ne kiabáljon (erre többször fel kellett hívni a figyelmét. Akaratlanul emeli a hangját, és ez engem sokkol).

Mikor már lecsendesedett ő is, akkor elmondtam, mennyire rosszul esett, hogy megkérdezte, hogy mennyire izzadtam bele az ágyneműbe. Iróniát éreztem a kérdés mögött, vagy nem is tudom, mit éreztem (nincs nálam az érzős papír  – de talán dühöt-).

De nagyon rossz volt… mert milyen hülye kérdés, hogy elmész vendégségbe és megkérdezik, mennyire izzadtál bele az ágyneműbe.

Erre kiderült, hogy csak azért kérdezte, mert akkor lehúzza és kimossa.

Ez egy elképesztő félreértés!!!

Ha akkor visszakérdezek – ahogy tanultuk a táborban -, akkor nincs ez a vita!!!

Persze megbeszéltük a „fagyi-kiköpős” esetet is.

Én mondtam neki, hogy nem az a baj, amit mondott, hanem az, ahogy mondta.

A lényeg, hogy most nem rohantam el, ahogy máskor, hanem beleálltam, és átbeszéltünk mindent, többek között azt is, hogy a jövőben hogyan fogjuk intézni a félreértéseket.

Ő szól, én kérdezek, és nincs ordítozás.

Amit még tehettem volna, az az, hogy visszakérdezek egyből, hogy ez alatt mit ért és mit szeretne (Nem jutott eszembe a „tükrözés”, amit gyakoroltunk a táborban).

De általában, amikor a DHS becsapódik, beszűkül a látóköröm, az agyam és lebénul a nyelvem, kvázi “elönti a szar az agyamat”, ledobja az ékszíjat és gondolkodni sem tudok…. Ezen kell dolgoznom valahogy.

Amúgy otthon az eset után kitöltöttem a táborban kapott táblázatot, hogy mit éreztem a testemben, minek éreztem magam stb.

Mit kellett tanulnom?

Hát azt, hogy kérdezzem meg az Isten szerelmére, hogy a másik, hogy érti, amit mond, mert nem vagyunk egyformák 

Szóval, ez történt  Azóta még jobban imádjuk egymást  “

Köszönöm, hogy engedélyt kaptam a megosztásra! 

Bízom benne, hogy egyre többen rájönnek a valós lépések szükségességére az újabb elkerülő manőverek, technikák helyett.

És igen, a DHS pillanatában ledobja az ékszíjat az agyunk.

A kérdés csupán az, hogy mit kezdesz az ezután következő érzelem- és gondolatcunamival (KA-fázis).

Hagyod, hogy elárasszon, vagy élsz az általa biztosított energialökettel, és jól használod, azaz felhasználod a tudatos konfliktusmegoldáshoz?

Téged is várlak szeretettel a programjaimon, ha valódi tudásra, önismeretre, eszközökre van szükséged az életed rendbetételéhez!